Rachel Carson amerikai biológus asszony 1962-es Néma tavasz című könyve, mely a modernkori környezetvédelem ügyét a nyilvánosság előtt elindította, a témakör szakmai oldalát rögvest összekapcsolta az erkölcsi oldallal, a morális felelősség, sőt, az esztétikai érték kérdéseivel. Hiszen az, hogy a tavasz néma, mert a madarakat a DDT nevű növényvédő szer elpusztította, nem csupán kémiai-biológiai probléma, hanem a más élőlények iránt érzett felelősségünknek, végső soron az életünk értékének a kérdése is. Mert lehet ám élni lepusztult, barna, madárfütty nélküli környezetben is, mesterséges eszközökkel számos termelési és termesztési feladat ellátható, ám semmi sem pótolhatja a teljes természeti élet sokszínűségét és szépségét.
A Római Klub 1968-as megalakulása beilleszkedett az akkori forrongó korba. Igen, a vietnami háború elleni tiltakozás, a feminista- és zöldmozgalmak, az alternatív kisebbség- és jogvédelem, s a mindezt integrálni próbáló politikai újbaloldal mind innen ered. A klub jelentése, az 1972-es Növekedés határai a környezetvédelmet a szűken értelmezett ágazati, szakági besorolásból a lehető legtágabb értelemben vett társadalmi, gazdasági, összemberi dimenzióba emelte. Az emberiség viszonya bolygójához, a planetáris tudat és a globalizáció problémája mind itt vetődik fel. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy az ott bemutatott kérdések valóban globális válaszokat igényelnek: a szegénység és gazdagság viszonya, az ózonlyuk problémája, ma pedig az éghajlatváltozás és ennek összes vonzata az édesvíz-hiánytól az aszályokon át az áradásokig és a tengerparti területek veszélyeztetettségéig mind az egyes országok kompetenciáján túlnyúló feladatok és globális összefogást, nemzetközi együttműködést igényelnek.
Rachel Carson könyvének születésekor az emberiség lélekszáma 3 milliárd fő volt. Érdemes észben tartani, hogy 1848-as forradalmunk idején még csupán egymilliárd ember élt a Földön. Ma a 6 és fél milliárdot is meghaladja. Ehhez növekvő fogyasztás és növekvő környezetterhelés tartozik. Igen érdekes összehasonlító adat, hogy a Homo Sapiens kialakulása óta összesen körülbelül 60 millió embertársunk érhette meg a 30 éves életkort. Ez azt jelenti, hogy kortársunk a valaha élt összes ember egytizede. Ha feltételezzük, hogy egy mai ember tízszer annyi energiát termel meg és használ fel, mint általában az elődeink, valószínűleg igencsak alábecsüljük ezt az értéket. De ebből is az adódik, hogy a ma élő emberiség, ebben az elmúlt negyven-ötven évben több energiát használt el, mint az egész emberiség teljes története során összesen! Ezzel együtt tehát a mai emberiség rátelepedése bolygónkra, szennyezése és környezet-terhelése nagyjából ugyanannyi vagy több, mint az évek százezrei alatt eddig összesen.
Mindez így együtt nyilván nem folytatható változatlan formában, a környezeti erőforrások felélése és a környezet eredeti állapotának, a vizek, a levegő és a föld tisztaságának megőrzése, az élővilág fajgazdagságának, sokféleségének fenntartása alapvető változtatásokat igényel az emberi társadalom, az ipar, a gazdaság és a mezőgazdaság részéről. Ezért vált a fenntarthatóság az emberiség mai kulcsfogalmainak egyikévé, megvalósítása a fejlődés legfontosabb feladatává. A fogalmat 1987-ben az ENSZ szakbizottsága, a vezetőjéről, Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnök-asszonyról elnevezett Brundtland-bizottság dolgozta ki, s hazánkat az a megtiszteltetés érte, hogy Kelet-Európát magyar tudós, Láng István akadémikus képviselte benne. Az 1992-es riói csúcstalálkozó, majd a 2002-es johannesburgi Fenntartható Fejlődés Világkonferencia újból és újból megerősítette a fenntartható fejlődés fontosságát, konkrét cselekvés azonban igen kevés történt, végrehajtható programok csak elvétve születtek. Az emberiség „ökológiai lábnyoma”, a természeti erőforrások felhasználásának a megújulási időhöz viszonyított aránya még mindig nagyobb egynél, azaz a planéta-emberiség viszony még mindig nem-egyensúlyi pályán mozog. Ez a hat és fél milliárd ember, összesen, többet fogyaszt és többet szennyez, mint amennyit a bolygó adni és befogadni, megtermelni és újrateremteni képes.
Ez az össz-fogyasztás azonban rendkívül egyenlőtlenül oszlik el az emberek között. Egyenlőtlenül Kelet és Nyugat, Dél és Észak népei között, és egyenlőtlenül az egyes népeken belül is. Például az Amerikai Egyesült Államok lakossága a teljes világnépességnek csupán alig 5 százaléka, széndioxid-kibocsátása azonban meghaladja az emberiség teljes légszennyezésének 20 százalékát. Az emberiség felső egytizede az erőforrások több mint egyharmada fölött rendelkezik, míg az alsó egytizednek alig három százaléka jut. Ez azt mutatja, hogy a fenntarthatóság nem csupán környezeti és gazdasági kérdés, hanem legalább ilyen súllyal társadalmi és szociális probléma is. Földünk, a természet és az emberi lelemény és tudomány együtt képes lenne valamennyi ember szükségletét magas szinten kielégíteni, de nem képes a luxus-igényeket és a pazarlást bármennyi ideig, bármilyen mértékben elviselni. Ezért az öko-szociális piacgazdaság, a környezetével harmóniában élő társadalom politikai-ideológiai víziója egyúttal sürgető gazdasági és tudományos kényszer is. Nagyon is érvényes a préri és az űrhajó összevetése: eddig az emberiség úgy élt, mint szabad vadászok a prérin: a lehetőségek, a természeti kincsek végtelennek voltak tekinthetők. Most rá kell jönnie, hogy inkább egy űrhajóban él, ahol a belső tere nagyon is véges: minden mozdulatát meg kell terveznie, minden elfogyasztott kincset és forrást újra kell termelnie. Az anyag- és energia-felhasználások zárt körfolyamata, a reprocesszálhatóság, a fizikai-kémiai-biológiai tisztaság ma már a környezetével anyagáramaiban is egyensúlyban élő ipari és mezőgazdasági működést tételez fel és követel meg. Nem rakhatjuk le többé a szemetet a falu határán túl. Ugyanis már ott is élnek. A falvak összeérnek: kialakult a világ-falu.
Mindez természetesen technológiai, ipari, tudományos kérdés, továbbá szabályozási, törvényhozási feladat is. De nem csak ez. Más szemléletet, más hozzáállást, más szervezőelveket igényel, mint amikre szocializálódtunk. Azok a világ-irányítási elvek, amelyekkel modernkori társadalmainkat működtetjük, még ezen felismerések előtt, a "préri"-korszakban születtek. Az új felismerések azonban lassan-lassan beépülnek a döntéshozói és a társadalmi köztudatba. Az Európai Unió minden tagállamától megköveteli, hogy rendelkezzék Nemzeti Fenntartható Fejlődési Stratégiával, amelyeket Brüsszel fogad el, s amelyek betartását megköveteli. Nyilván egyetlen törvény, vagy akár törvény-csomag sem képes egyszerre és alapvetően megváltoztatni az évtizedek óta guruló gazdasági-társadalmi mozgások irányát. Valahol azonban el kell kezdeni, és ez a jogszabályi javaslat alkalmas lehet erre. Készül hazánkban a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia is, a két leendő törvény összhangja, együttműködése - számos más jogszabályi környezetváltoztatással - remélhetőleg a szociális és környezeti harmónia felé mozdítja majd el mai, megosztott, sok szempontból kedvezőtlen és fenntarthatatlan irányban változó társadalmunkat.
Dr. Szili Katalin
