Publikációk
Népszava Napilap - Publicisztika 2007. február 23.
Muszáj baloldalinak lennünk!
Egy felelős politikus elismeri, hogy tevékenységével, megnyilvánulásaival részese társadalmi és gazdasági viszonyaink alakításának. Az én szándékaim szerint: a közjó szolgálatának. Ha előre akarunk haladni, nem fordíthatjuk állandóan a múltba tekintetünket. Néha azonban a visszapillantó tükörbe is érdemes belepillantanunk.
Rendszerváltásunkat még egyértelmű és pozitív várakozások - mondhatni, szép remények - övezték. Hittük, hogy az ország a szabadság megteremtésével a modernizáció útjára lép, s a felzárkózás részeként kibontakozhat a társadalom többségét magában foglaló középosztályosodás. Hogy a már megszerzett tudás, a szabadon érvényesülő képesség és készség egy szépen megálmodott szociális piacgazdaságban - önmagában is - olyan társadalmi esélyt jelenthet, mely alapján a többség felemelkedése biztosított.
Ma már tudjuk, hogy tévedtünk. Az eltelt 17 esztendőre visszatekintve látjuk, hogy országunk olyan globális folyamatok idején lépett be a világ addig egyértelműen boldogabbik felének családjába, amikor a nemzetközi hatalomgazdaság éppen szakítani készült a jóléti paradigmával. Az új körülmények között - a remélt polgárosodás helyett - mára súlyos társadalmi polarizáció alakult ki. Több millióan élnek ma olyan kiszolgáltatott élethelyzetben, hogy szinte esélyük sincs a megkapaszkodásra.
A hazai tulajdonú gazdaság gyenge jövedelemtermelő képességgel, erőforráshiánnyal, szűkös piaci mozgástérrel - összességgében bizonytalan versenyképességgel jellemezhető. A magyar kis- és középvállalkozók ezrei lavíroznak a "lenni vagy nem lenni" határán, pedig ők azok, akik a foglalkoztatásban meghatározó szerepet töltenek be. Nem is csoda, hogy munkaerőpiacunk beszűkült, a foglalkoztatási rátánk 10 ponttal marad el az uniós átlagtól. Közben a munkaképes korú lakosság közel fele nem adóztatható, és a keresők 20 százaléka sem adóköteles. Aki adót fizet, annak meg túlzottan magasak a terhek. Ebből adódóan a megszerzett bérjövedelmek sem nyújtanak sokkal magasabb életszínvonalat a keresők 60 százalékának, mint a létminimum.
A rendszerváltás tehát kitermelte a maga veszteseit. A tömeges munkanélküliség különösen azokban a térségekben állandósult, amelyeket mindenféle tőkebefektetés elkerült, a felmérések szerint több száz olyan településünk van, ahol a kereső foglalkozásúak aránya nem éri el a húsz százalékot sem.
Valójában csak a társadalom egytizedének életfeltételei és társadalmi esélyei javultak - bár nekik határozottan - s alig kétötöde őrizte meg korábbi életminőségét. Ám ami igazán elgondolkodtató: minden második honfitársunk kifejezetten kárvallottnak tekinti magát. Eddig azonban tartózkodtak a kollektív tiltakozó megnyilatkozásoktól, bár protestszavazataikkal a rendszerváltás óta rendre segítettek négyévenként leváltani a hatalmon lévőket. A demokráciának ez a "mézes- madzag" effektusa eddig képes is volt azok többségét konszolidálni, akik mindenáron váltást akartak, valamelyest oldva a társadalmi feszültségeket. De vegyük észre: a bal-liberális oldalt részben eufóriába ringató, részben pedig a korábban halogatott reformok azonnali elkezdésére ösztönző 2006-os újrázó győzelme - a folytatás - a rendszerváltás óta először törte meg ezt a gőzleengedő mechanizmust.
A három tényező együtt - a mára kialakult helyzet - egyértelműen a rendszerváltás korrekcióját követeli. Kijelölve egyúttal az új baloldali politizálás kereteit is. Ha a mai politika alapja - az új globalizmus paradigmája - nem változik, akkor egy élhetetlen társadalom kialakulásának következményeivel kell szembenéznünk.
Számomra ma az a kérdés, hogy az elmúlt 17 év során kialakult társadalmi, gazdasági rendszer alappillérei biztosítják-e a társadalom minden tagjának a felemelkedését? A meglévő feszültségek feloldásához, a negatív tendenciák megállításához elégséges-e "csupán" az egyes alrendszerek átalakítása? Vagy az alapok változatlansága miatt újra fognak termelődni a gondjaink? (A Bokros-csomag kiigazításai óta 10 év telt el, és most még súlyosabb gondokkal kell szembenéznünk!). Elegendő-e vajon, ha a költségvetési hiány csökkentési szándékától vezetve piacosítunk, miközben a gazdaság belső lényegi mozgását meghatározó viszonyokon nem változtatunk? A reform ugyanis olyan átalakítást jelent, amely a rendszer lényegi elemeit nem változtatja, legfeljebb módosítja. Ennek hatásosságát azonban - a kialakult helyzet tükrében - vitatom. Éppen ezért ki kell mondani, rendszerkorrekcióra van szükség.
Mi az, amit újra kell gondolnunk?
Az állami szerepvállalás minimalizálására irányuló törekvéseket (a közszolgálat "piacosításával" magyarázott közösségvállalás-szűkítést), az öngondoskodás kiterjesztésének tényleges lehetőségeivel kapcsolatos illúziókat, és a társadalmi újratermelés leghosszabb távon ható szféráiban (ideértve az oktatás bizonyos részeit és az egészségügyet) a piaci megoldások szélesítéséhez fűzött reményeket biztosan.
Fel kell vetnünk, hogy a rendszerváltó folyamat eddigi filozófiája alapján a kérdések jól megválaszolhatók-e? A neoliberális gondolatnak meghatározó eleme a verseny korlátlan kiterjesztése, az öngondoskodás hangsúlyozása és a tőkeérdek általánossá tétele. Nézetem szerint a felhalmozott feszültségek egyik leglényegesebb forrása ez, hogy szinte csak ezen értékek mentén fogalmazódtak meg a társadalmi gondjainkra kormányzati válaszok. Paradigmaváltásra van szükség. Végérvényesen le kell számolnunk az illúziókeltéssel, hogy a verseny önmagában és automatikusan megoldja gazdasági, társadalmi bajainkat. Ráadásul ma nincs nálunk szabad verseny a gazdaságban, és nincsenek egyenlő esélyek a társadalom olyan fontos terepein, mint az oktatás, az egészség- és szociális ügy. A korrekció azonban elképzelhetetlen az állam hatékony szerepvállalása nélkül. Elfogadhatatlan tehát, a "gyönge és olcsó" állam már eleget hangoztatott tézise.
E rendszer működésének korrekciója a társadalomban ma domináns érdekcsoportok ellenállásába ütközik. A köz- érdeket éppenséggel velük szemben kell érvényre juttatni. Ezt a rendkívül bonyolult feladatot kizárólag az erős és igen nagy társadalmi támogatottságot élvező politikai állam és a közhatalom képes elvégezni. Következésképpen nem az erőforrásainak fokozatos felszámolására vagy nagymérvű limitálására kell törekedni, hanem éppenséggel arra, hogy megfelelő erőforrásrendszer birtokában realizálja a társadalmi újratermelés egészének irányításával és befolyásolásával összefüggő feladatait.
Arra kell törekedni, hogy a társadalomban kiépüljenek, és hatékonyak legyenek az erőforrásokat gyarapító rendszerek. A mindenki számára elérhető színvonalas közoktatás, az egészségügyi és szociális közösségvállalás ilyenek. Olyan állami szerepvállalás kell, mely valóban alkalmas a szociális közösségvállalás és integráció célszerű intézményrendszerének kiépítésére és fenntartására, a szolgáltatási funkciók megerősítésére. Ám a lényeg: valóban legyenek elérhetők valamennyi állampolgár számára.
Ahhoz, hogy a gazdaság eltartó- képességét növeljük, nem a profitmaximalizálás az elsődleges. Komolyan kell vennünk a különböző tulajdonformák egyenrangúságát, megerősítve a szövetkezeti, a nonprofit szervezeti, és az állami tulajdon alapján jól működtethető szociális célokat is követő gazdasági szervezeteket. Versenyhátrányaikat fel kell számolni, társadalmi szerepvállalásaikat pedig kifejezetten támogatni szükséges. Másrészt érvényesíteni kellene végre az egyenlő közteherviselést, és főleg meg kell állítani a multinacionális jövedelmek adózás alóli teljes kivonásának mai szemérmetlen gyakorlatát. Vajon tényleg értelmetlen megkísérelni egy olyan kiegyezést, amelynek eredményeként e szektor pénzügyileg is - tényleges jövedelmei arányában - a mainál többet vállal az új egyensúly megteremtésében? A kilátásba helyezett, csak Magyarországon elnyerhető fejlesztési források fényében, nyilvánvalóan nem!
A társadalmi újratermelés egészének irányításával összefüggésben is elengedhetetlen a hatékony állami szerepvállalás. A korrekciós célokat megfogalmazó új politikának - a gazdasági növekedés biztosította lehetőségeken belül - támogatnia kell a piacon realizált munkajövedelmek növekedését. (Legalább érdemi közelítésüket az EU-átlaghoz!) Az érdekképviselet intézményrendszerének fejlesztésével is csökkenteni kell a munkavállalók sok területen érzékelhető kiszolgáltatottságát. Javítva a munkafeltételek biztonságát, a jogvédelmet és a kollektív érdekérvényesítő képességeket. Sokan még mindig a GDP gyors növekedésétől várják a társadalmi gondok enyhülését, ám látnunk kell, hogy az eredmények nem "csorognak le" automatikusan a nehezebb helyzetben lévő rétegekhez. Amúgy is ideje szembenézni a számunkra példaként bemutatott nyugatos fejlődés követhetőségének, fenntarthatóságának kérdéseivel. Túlontúl sok a védekezni képtelen piacokra zúdított erőszak, a protekcionizmus és a környezetre terhelt ártalom! Ráadásul mindennek - például a klímaváltozásban érzékelhető - következményeit a hasznokból rendre kimaradók is szenvedik.
Gazdasági, társadalmi és szociális kérdések, ökológiai kihívások harmóniában kezelése - ez korunk nagy politikai kihívása. Erre kell megtalálni a XXI. századi megoldásokat. Egy modern baloldali politikának e triászt ráadásul egy új kulturális értékrend közös alapjainak kimunkálásával, a kulturális diverzitás értékeinek felmutatásával kellene kiegészítenie. A feltörekvő társadalmakban világosan bebizonyosodott, hogy az oktatás, a kutatás, tudomány, kultúra területére összpontosító társadalmi befektetések kamatoznak a legjobban! Harmonikus és fenntartható fejlődés ma már álláspontom szerint e nélkül nem is elképzelhető.
A ma érzékelhető, és alapvetően a pártérdekek primátusára épülő rendkívül megosztott hazai politikai mezőben nehéz a rendszerkorrekció kérdését napirendre tűzni. Hiába érlelődött meg az alkotmányos újraszabályozást is igénylő változások szükségessége, a felvetést jó esetben kritikai közelítés vagy teljes elutasítás övezi. Pedig változtatni kell! Korszerű nemzetpolitikát is magában foglaló, ökológiai érzékenységet integráló társadalompolitikai stratégiát kell megfogalmaznunk, visszatérve a jövő lehetőségeit kutató baloldal progresszív hagyományaihoz. Értékelvű kormányzásra van szükség, mely alapján a baloldal a magyar társadalom többségének bizalmát visszanyerheti. Tudomásul vétetve azt, hogy a párt van a koalí- cióban és nem a kormány a pártban. Fel kell vállalni a kormányzás politikai kontrollját. Ez a tét, s a tét nagy! Új politikára, új politizálásra van szükség!
Minden egyes ember jelenéről és jövőjéről van szó. Muszáj baloldalinak lennünk!
Szili Katalin |
